Mundruczó Kornél elsősorban filmrendező, akinek filmjeit rangos fesztiválokon mutatják be világszerte, idén Cannes-ban elnyerte a kritikusok díját. Színházban néhány éve dolgozik, korábban leginkább a Krétakörrel, de alapvetően akkor, ha olyan témát, csoportot, vagy helyet talál, ami megihleti. A munkák során próbál magának csapatot építeni, sokszor ugyanazokat a színészeket hívja, olyan embereket, akik inspiráló alkotók és együtt hozhatják létre a darabokat. Hivatalosan nem tagja egyetlen színháznak sem, leginkább felkérésre dolgozik. 

 

 

A teremtő gőgje: az alkotás nagyratörő, de a létrehozott mű nagyobb lehet, mint a teremtő gesztus.

A Frankenstein-terv központi kérdése, hogy mit tehet és mit nem tehet a „más ember“ ezen a helyen, ahol mi, a “többség" fogalmazzuk meg kényszerűen, hogy mi is a másság, napi érdekeink, lakóhelyünk és adott pozíciónk, sikerünk és sikertelenségünk tükrében. Az előadás azt a mechanizmust mutatja fel fájó és nagyon is valóságos, aktív módon, amiben minden idegenkedés megfogan.
A normalitás vadhajtások nélkül nem nyerheti el értelmét, tehát előállítja a maga démonait, a maga vadait, a maga rémálmait, szörnyeit, deviáns alakjait, hogy legyen mihez képest megfogalmaznia önmagát. Amikor ez a leválasztás megtörténik, a „normalitás“ megütközik a saját vadhajtásain, elámul, és meghozza az ítéletet: ez már nem tartozik hozzám. Ezért már nem vállalhatok felelősséget. Ez már a hatáskörömön, értékrendemen kívül esik, nem az én asztalom. Az élet úgy rendezi aztán, hogy ezekkel a rémekkel, értsd bűnözőkkel, nyomorékokkal, deviánsokkal csak a legritkább esetben kell találkozni, hiszen a leválasztáskor az elkülönítés is gondosan megtörténik társadalmi és individuális szinten egyaránt. A társadalom intézetekbe, az individuum a legmélyebb tudatalattijába zárja a maga „persona non gratait“.
A Frankenstein lényege egy olyan lázadás (a szörny lázad a puszta létével), mely kinyitja a gondosan lereteszelt zárakat és szembesít azzal, hogy normalitásunk nagyon esetleges és ingatag alapon dőlt csak el, tulajdonképpen a többség elvén. A szembesítés a „szörny“ megjelenése, mely valódi és emberi és mindent kibillent a maga rendszeréből, mert létezésével hívja fel a figyelmet arra, hogy hogyan ítélkezünk. Mert minden pillanatban azzal kell szembesüljünk, hogy nem hozzá vagyunk hasonlóak, hanem mindenki máshoz. Mivel ő a „szörny, a deviáns, a valaki“, fittyet hányhat a világra, ezért nem foglalkozik a mi korlátainkkal és így irigylésre méltóan szabad. Ezt a szabadságot irigyeljük el tőle, és mivel integrálni nem tudjuk és talán nem is akarjuk – a félelmünk annál sokkal nagyobb, a gyávaságunk sokkal mélyebb – ezért elpusztítjuk.

“Filozófiai értelemben szerintem a fasizálódás lényege a félelemmel vegyes irigység. Szándékom szerint ezt a folyamatot kell a nézőnek az előadás alatt minél valódibb módon megélnie. A cél az lenne, hogy a kérdés ne az intellektuális csatornán merüljön fel, hiszen azon a csatornán helyes válaszokat tartunk raktáron, hanem olyan módon hasson a darab, hogy a meglepetéssel teli kiváncsiságtól, a szörny elutasításán keresztül szembesüljünk vele, hogy mi inkább vagyunk pultoslányok és konténerkereskedők, mintsem a mássággal, különlegességgel rendelkező egyén, a ťmás emberŤ . Amivel pedig végső soron szembe kell nézni, hogy mindennapi gyilkosságainkat és elutasításainkat nem a praktikum szüli, hanem a kínzó irigység és később a még kínzóbb megbánás, hogy nem tudtuk felvenni a harcot a szörnnyel. Hogy ő volt igazabb és erősebb nálunk. Ebben a felismerésben van a katarzis lehetősége. Ehhez az előadásnak olyan ajtókat kell döngetnie, ami túl van az értelem páncélajtóján."

Mundruczó Kornél

 

Szereplők: Monori Lili, Rába Roland, Wéber Kata, Derzsi János, Spolarics Andrea, Stork Natasa, Frecska Rudolf, Kiss Ágota