A beszélgetés Szabó György, a Trafó – Kortárs Művészetek Háza igazgatójának és a dunaPart egyik főszervezőjének bevezetőjével indult, aki elmondta, miért tartotta szükségesnek a platform megszervezését. Nemcsak a hazai előadóművészet külföldi exportjának elősegítéséről van szó, hanem fontos szempont volt, hogy egy kis országban, relatíve elszigetelten alkotó művészek kívülről, külső szemszögből is visszajelzéseket kaphassanak és kontextusba helyezhessék saját munkájukat.

Rolf Dennemann (művészeti vezető, Off Limits Festival – Dortmund, Németország) egyetértett azzal, hogy a visszajelzés nagyon fontos, ám szerinte, ez ugyanúgy vonatkozik a nagyobb országokban dolgozó művészekre, akik szintén a saját „kis” világukba zártan élnek. Mindazonáltal, a művészek gyakran idegenkednek a külső véleménytől, hiszen ez akár sértheti is őket.

Laurie Uprichard (művészeti vezető, Dublini Nemzetközi Táncfesztivál - Írország) két kis ország – Magyarország és Írország – között vont párhuzamot a kortárs tánc helyzetét illetően. Hangsúlyozta azonban, hogy a magyar előadók technikai tudása jóval nívósabb az írekénél, ahol a táncképzés hiánya jól érzékelhető. Véleménye szerint, a művészek általában hajlamosak elszigetelten alkotni és sokuknak – talán a koreográfusoknak még inkább, mint a színházrendezőknek – nehezükre esik a munkájukról beszélni, illetve saját maguk számára definiálni a sikert, ahelyett, hogy a külvilágtól várnák a megerősítést. Laurie a kulturális szervezők szerepét elsősorban abban látja, hogy a világ különböző részeiről érkező művészek munkáját ismertessék meg a nagyközönséggel. 1992 óta rendszeresen utazik Magyarországra és nagyon örült annak, hogy a dunaPart alkalmával lehetősége nyílt egy fiatalabb művészgeneráció megismerésére, akik újfajta energiával vannak jelen a színpadon.

Boo Friebelt (programszervező, Lincoln Center Festival – New York, USA) leginkább az nyűgözte le, hogy a dunaPartnak köszönhetően megismerhette a közeget – próbatermeket, stúdiókat, befogadóhelyeket – amelyben a magyar művészek alkotnak. Nagyra értékelte, hogy a program lehetővé tette a műfajok közötti „átjárást” és a külföldi szervezők egyszerre láthattak szöveg- és mozgásalapú munkákat, hiszen ez a keveredés nagyon is jellemző a kortárs előadóművészet jelenlegi helyzetére. Számára a platform fénypontja Pintér Béla Gyévuskája és Mundruczó Kornél Frankenstein-tervje volt. A táncelőadások közül Gergye Krisztián T.E.S.T. című darabja tett rá mély benyomást.

Loughlin Deegan (művészeti vezető, Dublini Színházi Fesztivál – Írország) bevezetésképpen felsorolta azokat a magyar alkotókat és társulatokat (Krétakör, Ascher Tamás, Bodó Viktor), akik már vendégszerepeltek a Dublini Nemzetközi Színházi Fesztiválon, hangsúlyozva, hogy szerinte nem megalapozott az a színházi és táncos körökben tapasztalt lehangoltság, amely a platform alatt többek között számára is érzékelhető volt. Külföldön a magyar színházat izgalmasnak és élettel telinek tartják, a mai napig a világ legjobb színházi előadásai közül nem egy Magyarországon készül. Rendkívül hasznosnak találta a dunaPartot és arra biztatta a szervezőket, hogy folytassák a munkát, hiszen nagyon fontos, hogy egy-egy platform alkalmával olyan műveket láthat az ember, amelyek nem turnéznak Európa-szerte; legyen szó a fiatalabb generáció munkáiról, vagy kísérletibb darabokról. A magyar tánc- és színházi szcénát nagyon egészségesnek tartja, ahol bevett a kockázatvállalás és a kísérletezés. Loughlin szerint, egy ilyen inspiráló közeg kitermeli a maga nagy művészeit... A nagyság az nagyság, folytatta és elmondta, hogy számára a két legemlékezetesebb előadás szintén a Frankenstein-terv és a Gyévuska volt.

Ezután rátért a szakmai beszélgetések értékelésére; véleménye szerint azért nem működtek ezek a fórumok, mert a moderátorok, köztük ő maga sem szívesen adták meg a tőlük várt visszajelzést. Ennek okát abban látta, hogy a kulturális szervezőkre, legrosszabb esetben úgy tekinthetünk, mint a nemzetközi színház- és táncélet élősködőire, és legjobb esetben pedig valódi partnerek, akik támogatják az alkotókat, illetve hozzásegítik őket ahhoz, hogy turnézhassanak és munkájukat szélesebb körben ismerhessék meg. Mindazonáltal, nem kritikusok, akik gyakorlottak egy-egy munka értékelésében és kellő érzékenységgel tudnak véleményt nyilvánítani. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elzárkoztak a látott darabok nyílt kritizálásától és nem akarták megosztani a még „meg sem emésztett” előadásélményeket. Loughlin emiatt megkérdőjelezte, hogy ezek a fórumok egyáltalán működőképesek-e.

Denis Lafaurie (menedzser, Le Cratère Scène nationale – Alès, Franciaország) azért érkezett Budapestre, hogy megtudja, mi történik Európának ebben a „szegletében”, vagyis elsősorban nem „bevásárolni”, hanem tájékozódni jött. A platformon látott produkciók közül a Frankenstein-tervet, illetve a K.mamát emeli ki. Ami a táncelőadásokat illeti, ezeket kevésbé találta érdekesnek, mert a látott koreográfiák olyan tendenciákat tükröztek, amelyek Franciaországban ma már nem relevánsak. Nem kívánt ítélkezni, de elmondta, hogy véleménye szerint ez mégiscsak jellemzi a magyar kortárs tánc helyzetét, hiszen bizonyára megvan az oka annak, hogy a hazai alkotók a szólót, a belső (lelki) folyamatok boncolgatását, valamint az expresszionista kifejezésformákat részesítik előnyben, attól azonban nem lehet eltekinteni, hogy ezek a trendek a francia táncban már meghaladottnak számítanak.

Christian Benedetti (Théatre-Studio – Párizs, Franciaország) rendező és nem színházigazgató, ezért őt elsősorban a kortárs magyar színház megismerése izgatta, illetve az, hogy az itt élő rendezők milyen válaszokat adnak a mai világban felmerülő kérdésekre. Christian szerint többféle irányzatot különböztethetünk meg: vannak alkotók, akik a megszokott keretek között, a „hagyományos” eszközökkel és kifejezésformákkal élve, hozzák létre műveiket és vannak, akik új utakat járnak, újszerű kérdésfelvetésekben gondolkodnak. Ilyen értelemben párhuzamot von Franciaország és Magyarország között, hiszen mindkét országban jelen vannak ezek a megközelítések. Meglátása szerint Európában jónéhány művész van, akik – egymástól függetlenül – hasonló kérdésekre keresik a választ és ezeket hasonlóan radikális formában fogalmazzák meg; számára ez az összecsengés egyszerre lenyűgöző és zavarbaejtő. Ellenben a művészek túlnyomó része nem a valóságra reflektál, hanem továbbra is a „tanult” kifejezésformákban gondolkodik. Ezt ő „halott” színháznak nevezi, amely „halott” emberek számára készül és úgy gondolja, hogy ezellen harcolni kell, ahogy teszik ezt olyan rendezők, mint Schilling Árpád, illetve a francia Sylvain Creuzevault, vagy olyan művek, mint a Frankenstein-terv és a K.mama, amelyek a mai világra reflektálnak és szembeszállnak a bevett szokásokkal.

Gundega Laivina (igazgató, New Theatre Institute – Riga, Lettország) azt hangsúlyozta, hogy lettként sok hasonlóságot fedezett fel saját országa, illetve Magyarország között, ami a művészeti életet és ezen belül is, az előadóművészetet illeti. A magyar színházi szakmát meghatározó és érett személyiségekkel, valamint a rendezői és színészi munka közötti egyensúllyal jellemezte, míg a tánc terén azt kifogásolta, hogy noha a technikai színvonal magas, az előadások a koncepció és koreográfia szintjén gyengébbnek bizonyultak. A következő projekteket emelte ki: Frankenstein-terv, K.mama és Gyévuska. Konklúzióképpen pedig nyomatékosította, hogy számára, mint szervező, nagy öröm, hogy egy platform alatt három érdekes előadást is láthatott és fontos, hogy sok olyan művész van, akiknek a munkáját érdemes megmutatni.

Beatrice Rossi (menedzser, Compagnie Drift – Zürich, Svájc) rövidenen elmondta, hogy a kilencvenes években több évet dolgozott Magyarországon, mielőtt 1999-ben elhagyta volna az országot. Bár elsősorban a kortárs tánc területén tevékenykedett, a dunaParton látottak alapján most mégis a színházi szcéna fejlődésével elégedettebb. Megjegyezte, hogy a tánc terén egyes koreográfusok egyáltalán nem fejlődtek, sőt van, aki visszalépett a korábbi munkáihoz képest. Nagyon hiányolta az előadásokból a külvilágban zajló eseményekre való reflexiót, amelyet egyedül Árvai György Pre-actio-jában fedezett fel és ezért nagyra is értékelte a darabot. Kritikával illette a táncosok technikai tudását, mondván, hogy a kellő tréning hiánya nyilvánvaló. A platform programját intenzívnek és túlzsúfoltnak találta és arra bátorította a szervezőket, hogy rendezzenek külön tánc és színházi platformot; egyik évben az egyik, következő évben pedig a másik területet mutassák be. Az előadások mellett kísérőprogramként városi sétákat javasolt, helyi művészek vezetesével, hogy a külföldi vendégek a magyar politikai és társadalmi kontextust is jobban megismerhessék.

Laura Stasane (tánckurátor, New Theatre Institute – Riga, Lettország) a dunaPart legfontosabb eredményeként azt említette, hogy Magyarország többé már nem fehér folt a külföldi szervezők számára és elismerően nyilatkozott arról, hogy milyen sok produkciót láthattak a rendezvény alatt. Egyetértett azzal, amit már több kollégája is megfogalmazott; a magyar tánc és színház között meglehetősen nagy a „szakadék”, és ilyen szempontból egészségesnek tartotta, hogy a platform mindkét területet megmutatta.

Audronis Liuga (igazgató, Theatre and Cinema Information Centre – Vilnius, Litvánia), az új és régi formák megkülönböztetésén túl, a munka „őszinteségére” helyezi a hangsúlyt, amelyet a hivatalos állami színházi struktúra által táplált „hazugságokkal” állít szembe. Egy igazi művészeti esemény nem csupán közelebb visz az „igazsághoz”, hanem egy konkrét – időben és térben elhelyezhető – pillanatot is próbál megragadni. Szerinte ezt a dunaParton látottak közül négy produkció valósította meg: a Frankenstein-terv, az Alibi, a K.mama és a Gyévuska. Ezek az előadások valamennyien különböző műfajok keveredéséből és keresztezéséből születtek, ám mindez nem a kísérletezés céljával történt (hiszen mára már mindent kipróbáltak, minden kísérlet lezajlott), hanem azért, mert az alkotók vették a bátorságot, hogy releváns kérdésekre és problémákra keressék a választ, amelyeket ezek az eszközök és formák tettek érzékletessé. Nem technikai innovációról és esztétizálásról van itt szó, hanem művész és közönség, művész és idő, idő és tér kapcsolatának újragondolásáról, vagyis egy sor alapvető kérdésről. Audronis hangsúlyozta, hogy a darabok nem adnak választ ezekre a kérdésekre (és nem is kell adniuk), hiszen az a fontos, hogy megfogalmazzák azokat.